Az élet család nélkül 7. fejezet.

Sziasztok! Tudom hogy mostanában nem igazán jelenkeztem! De remélem ez a hosszú fejezet kárpotól titeket leki traumám okozta áramszünet hatásából! :D Puszika és kommizatok légysssziíííí!

Az élet család nélkül.

7. fejezet.

A lovaglás óra… Jó vs. Rossz!

Hosszú volt mire mindenki bemutatkozott meg beszélt magáról pár percet, de túl élet és ez a lényeg! Végül az mentett meg hogy a lányok elkezdtek húzni a lányöltöző felé, mondván itt az ideje, hogy átöltözzek, hacsak nem akarok farmerba lovagolni. É bár nem voltam annyira ellenére a dolognak még is bementem velük! Szép fekete bőr lovaglónadrágot kaptam, fekete bőr lovaglócsizmával, fehér blúz és fekete bőr me lény. Igazán jól éreztem benne magam! Tetszet ez a szerelés, na! Mindig is oda voltam a bőr cuccokért! Végül bejött a tanár Miss. Rosemarie Stark. Ő egy nagyon kedves húszas évei vége fele járó nő. Szép eper szőke hajjal, ami a derekát verdeste, szép zöld szemekkel, amik olyan ragyogóan zöldek voltak, hogy nem lepődtem volna mg, ha kiderül az Anya egy macskával állt össze! Ugyan olyan ruha volt, rajta mint rajtunk, a különbség csak annyi volt, hogy míg én szabadon hagytam a haljam, ő egy fekete szalaggal összekötötte.
- Szóval Nessie! Lovagoltál már? –kérdezte
- Igen elég sokszor! A nagynéném fontosnak tartotta, hogy mindenképp megtanuljak. Nekem pedig amúgy sem volt ellenemre mivel szeretek lovagolni!
- Hát ez nagyszerű! Akkor gyere és keresünk neked egy lovat! – mosolygott.
- Igen az jó lenne! – próbáltam mosolyogni. De mindig annak a lónak a hangja újra és újra beúszott az elmémbe.
- Szeretnél esetleg mondani valami? Vagy már esetleg meg is találtad álmaid lovát?
- Hát… nem is tudom amikor Ed-el bejöttünk hallottam egy ló hangját és azóta csak rá tudok gondolni, hogy vagyon milyen, lehet! – vallottam be.
- Nos, akkor már csak meg kell találnunk a hang gazdáját! – veregettet vállon. – le tudnád írni, hogy milyen volt hát, ha esetleg úgy könnyebb lenne?
- Igen éles volt talán dühös egy vad ló hangjához volt hasonló és nagyon fujtatott.
- Oh… biztos vagy benne?
- Igen miért? Baj van?
- Hát tudod, azt a lovat úgy hívják Démon! És a neve nem is lehetne ennél találóbb!
- Hogy, hogy?
- Hát tudod, ő két nagyon híres vérvonalból származik az anyja díjnyertes kanca az egyik legnemesebb a földön és az ő neve is találó Afroditének hívják. Az Apja a világ talán legsikeresebb verseny lova még soha senki nem győzte le a neve Villám, megint csak találó. És most már lassan egy éve hogy Démon velünk van, de még soha senki a közelébe sem tud maradni. Már három éves, de még soha senki nem bírta megülni! – remegett meg Rosemarie keze.
- Aszta!
Mire mindenki bemutatkozott meg beszélt magáról pár percet, de túl élet és ez a lényeg! Végül az mentett meg hogy a lányok elkezdtek húzni a lányöltöző felé, mondván itt az ideje, hogy átöltözzek, hacsak nem akarok farmerba lovagolni. É bár nem voltam annyira ellenére a dolognak még is bementem velük! Szép fekete bőr lovaglónadrágot kaptam, fekete bőr lovaglócsizmával, fehér blúz és fekete bőr me lény. Igazán jól éreztem benne magam! Tetszet ez a szerelés, na! Mindig is oda voltam a bőr cuccokért! Végül bejött a tanár Miss. Rosemarie Stark. Ő egy nagyon kedves húszas évei vége fele járó nő. Szép eper szőke hajjal, ami a derekát verdeste, szép zöld szemekkel, amik olyan ragyogóan zöldek voltak, hogy nem lepődtem volna mg, ha kiderül az Anya egy macskával állt össze! Ugyan olyan ruha volt, rajta mint rajtunk, a különbség csak annyi volt, hogy míg én szabadon hagytam a haljam, ő egy fekete szalaggal összekötötte.
- Szóval Nessie! Lovagoltál már? –kérdezte
- Igen elég sokszor! A nagynéném fontosnak tartotta, hogy mindenképp megtanuljak. Nekem pedig amúgy sem volt ellenemre mivel szeretek lovagolni!
- Hát ez nagyszerű! Akkor gyere és keresünk neked egy lovat! – mosolygott.
- Igen az jó lenne! – próbáltam mosolyogni. De mindig annak a lónak a hangja újra és újra beúszott az elmémbe.
- Szeretnél esetleg mondani valami? Vagy már esetleg meg is találtad álmaid lovát?
Hosszú volt
!
Igen
-
- Elvinnél hozzá? Kérlek, vagyis kérem, vigyen, oda ahol Démon boksza van!
- Ezt nem mondhatod komolyan? – nézet rám hitetlenkedve
- De komolyan gondolom!
- Hát jó, ha ezt akarod! Gyere utánam! – indult el. Teljesen bepörögtem végre találkozok Démon-nal. Már a neve is elkábít. De most komolyan hány lovat hívnak, úgy hogy Démon? Na, na, hányat? Hát, naná hogy csak egyet!
- Látom nagyon be vagy zsongva! – mosolygott végre rám. Bár ebben a mosolyban is még fel tudtam fedezni azt a kis részt, ami szerint nem vagyok komplett. De hát ez nem újdonság nálam. Nem is lepődök meg már az ilyen kis apróságokon. Mint hogy a lovagló tanárom szerint dili bogyó vagyok! Hát kit érdekel. Engem nem az tutti. Engem speckó csak Démon érdekel jelen pillanatban.
- Igen! Nagyon szeretném már látni Démont! – ujjongtam!
- Hát persze! – forgatta a szemeit. – Itt is vagyunk! - állt meg egy boksz előtt.
Arra néztem amerre mutatott és majdnem elájultam gyönyörűségemben és ámulatomban. Ez a ló vagy nem is ez a teremtmény valami fenségesnél is szebb vagy gyönyörűbb, vagy nem is tudom mi a jó szó rá, már ha van egyáltalán.
- Ő! Ő valami eszméletlen gyönyörű! – motyogtam.
- Valóban! De csak külsőleg várj, amíg megismered!
De én nem vártam! Démon szőre fekete volt és szinte szikrázott a fényben. Fekete volt a szeme is, de nem a színe volt az, ami megfogott, hanem az a vadság és erő, amit tükrözött. Eszméletlen! Legalább két méter volt a marmagassága! Hosszú fekete sörénye csapzottan simult nyakához. Nem bírtam magammal muszáj volt kinyújtanom a kezem, hogy megérintsem! Nem tudtam ellenállni a késztetésnek és olyan gyorsan cselekedtem, hogy Miss. Rosemarie már csak rám szólni tudott. De azt meg hiába, és a kezem célt ért megérintetem a pofája melletti puha bársonyos szőrt. Imádtam a tapintását. Külsőre is látszott, hogy nagyon finom lehet a tapintása, de teljesen már elképzelni és már ténylegesen megérinteni.
- Na de Nessie! Miss. Mason! Mit csinál, vigyázzon! – találta meg nagy sokára a hangját Miss. Stark.
- Sajnálom Tanárnő, de nem birok magammal! Muszáj megérintenem! – mosolyodtam el, de nem bírtam a tanárra nézni, közben mert akkor el kelet volna szakítanom a pillantásom Démonétól!
- Hihetetlen! – kiáltotta pár perc múlva, mire én már össze visszasimogattam Démon fejét, amit ő készségesen el is tűrt.
- Mi az Tanárnő?
- Hagyja, hogy megérintsd! Eddig senkinek sem hagyta!
- Tényleg pedig most semmit baja!
- Elképesztő! Am nem akarod esetleg megpróbálni megülni? – lelkesedett fel most már ő is.
- Szabad? Mert az nagyszerű lenne!
- Persze máris hozom a cuccokat! – siettet el.
Én pedig végre kettesbe maradtam Démonnal! A világ legszebb lovával! Percekig álltam ott vele szemben és elmerültem a szemeiben. Jézusom! Komolyan mindjárt hívő leszek! Ez pont úgy hangzott mintha egy szerelmes regényből idéznék! Kom mintha szerelmes lennék egy lóba! Még ha az a ló egy gyönyörű… hé, na Nessie gondolkodj már értelmesen! Soha eddig ilyen libásan nem viselkedtél! Nehogy már most kezdj el! Nem! Én nem vagyok liba! Nem szoktam gágogni! És nem most fogom elkezdeni!
Szerencsére saját belső vitámnak Rosemarie sietős lépteinek hangja vettet véget!
- Áh! Már vissza is ért Tanárnő! – fordultam felé! – Am ne segítsek? – most láttam, meg hogy milyen sok mindend cipel egy maga ez a kis nő!
- Nem, nem kell, most már elbírom őket! Bár lehet, hogy a hátamnak nem ez a véleménye, de az már mellékes! – legyintett egy mosoly kíséretében. Őszintén rejtély nekem hogy miért szingli a csaj! Nem túl idős, jó néz ki, az eddigiek alapján okos és van humora is! Kész rejtély. De hát ez van. – De azért remélem, fel tudod szerszámozni a lovat?
- Igen persze fel tudom!
- Hála az égnek, mert meg kéne már néznem a többieket is! Szóval nem tudnék neked most segíteni! Remélem nem baj?
- Nem persze! Megértem!
- Akkor jó! De vigyáz vele! Lehet, hogy csak időleges hogy ilyen nyugodt! Nem akarom, hogy már az első órám után a kórházban köss ki!
- Rendben vigyázni fogok!
- Okés! Nos ha esetleg még is sikerül valahogy megszelídítened és felülnöd rá arra hátul – mutatott el. – van egy nagy istálló ajtó! Ott van a gyülekező! Gyere majd oda!
- Rendben! Viszlát!
- Szerbusz Nessie!
Így hát egyedül maradtam, Démonnal!
- Szia, Démon! Örülök, hogy találkozunk! Nagyon, nagyon szép vagy! De gondolom, ez tudod! – suttogtam a fülébe.
Erre csak beleszusszantott egy nagyot a fülembe. Mire én nevetem. Ezeket után szépen bevittem a felszerelést a bokszba majd felkantároztam és felnyergeltem. Egész idő alatt nem volt semmi baj. Nem ellenkezet nem is ficánkolt. Én pedig nem is lepődtem meg ezen valahogy teljesen természetesnek tűnt, hogy így van. Nem is vártam mást. Körülbelül húsz perc múltán teljesen kész voltam. Adtam egy kockacukrot Démonnak, amit az egyik polcon találtam egy dobozban. Remélem, hogy nem baj hogy kivetem párat! Kivezettem a lovat a folyosóra, ott megfordítottam majd nagy levegőt vettem és beleakasztottam a lábam a kengyelbe átlendítettem a lábam. Beismerem most azért egy kicsit féltem, hogy mi lesz, ha megijed vagy megvadul Démon, de nem történt semmi készségesen felemelte a fejét. És lehet, hogy csak én képzeltem, de mintha a fülét is úgy mozgatta volna, hogy biztos meghallja, ha mondok neki valamit! Érdekes tekintve hogy én vagyok az első, aki megüli. Legalább is a Tanárnő szerint én vagyok az első! Na, mindegy!
- Induljunk! – adtam ki a parancsot.
Nem volt messze az istálló ajtó és nem is igen lehette volna eltéveszteni ahhoz túlságosan is nagy volt. Már elég sokan összegyűltek, gondolom nekik azért még is gyorsabban, meg mint nekem a rutinom se olyan óriási illetve még is csak idegen helyen vagyok. Legalább is egyelőre idegen. Bár én nagyon szeretnék ezen a tényálláson változtatni! Szóval kb úgy tizenöt lovas lehette ott. Illetve a tanárnő.
- Sziasztok! Jó napot Tanárnő! – köszöntem nekik!
- Áh, szia Ness… - mondta volna Ed de már nem tudta befejezni mivel, ahogy oda fordult meglátta, hogy melyik lovon ülök és nem kicsit képet el. Bár tény hogy nem ő volt az egyetlen, akinek lesett az álla!
- Te… te komolyan Démonon ülsz?
- Igen! De szerintem jobban tennétek, ha becsuknátok, a szátokat különben szólni kell majd a Takarító néninek, hogy mossa fel, de sürgősen a padlót! – vigyorogtam.
- Tudod nem vagy ám olyan, hú de vicces! – mondta egy Sophie nevű lány. De mivel mosolygott, sőt rám is kacsintott nem vettem rossznéven.
- Kár! Szerintem az vagyok! És ti vagytok túl befásultak!
- Komolyan beszélsz? Majd meglátjuk, kint a terepen hogyan remekelsz! Öszintén élvezni fogom, majd amikor ledob a hátáról! – szólt közbe egy másik srác. Ő viszont már egyáltalán nem kedvességből mondta! Maró gyűlölet és féltékenység lángolt a szemeiben! Na, vele se leszek örök bari!
-