Na jó tudom hogy már kutyát sem érdekli hogy mit írok, most hogy végre észbe kaptam és írtam fejezettet. De azért kérlek ha esetleg mégis érdekelne egy icipici akkor majd írnátok kommentett! Légyszi, köszi. Rosalye.
15. fejezet
„Ostoba gondolat”
Nessie szemszöge:
Sokkal hosszabb volt a haza vezető út, mint amire emlékeztem. Kimerülten rogytam le az ágyamba, ahol aztán rögtön elnyomott az álom. Mire felébredtem már késő délután volt. Egy nap utazás után fél nap alvás nem is rossz arány. Tusolás közben azonban már nyomasztóbb gondolatokkal volt tele a fejem. Hogyan hozom majd be a lemaradást az egyetemen, hiszen mostanra már a pót ZH –nak is vége. De ami ennél is jobban aggasztott az, az hogy hogyan fogom megmagyarázni a pasimnak és a barátaimnak a hirtelen eltűnésemet? Már ha nem nagyképűség Eriket még a pasimnak nevezni, remélem nem az! Ahogy a konyhába indultam kávéért, megláttam a nappaliba a bőröndömet, amit még az kiránduláshoz vittem el. Mikor haza értem elkerülte a figyelmemet, de ezek szerint valaki járt itt. A francba biztos aggódnak értem… Mégis hogy a picsába magyarázom majd ez ki? De nem maradt több időm ezen merengeni, mert valaki ráfeküdt a kapucsengőmre.
- Igen, ki az? – szóltam bele a telefonba.
- Ness, te vagy az? – liheget bele Erik.
Istenem add, hogy mostanság futni járjon és ne az idegességtől legyen ilyen hangja!
- Igen én vagyok, felengedlek.
A választ meg sem várva letettem a telefont és megnyomtam a nyitó gombot. Ott vártam az ajtóban egy szál törölközőben. Mostanában ez lett nekem az új divat, köntös meg törölköző… De kibaszott jó! Ahogy meghallottam a közeledő lépteket kinyitottam az ajtót. Erik épp abban a pillanatban robbant az ajtóba. Ahogy meglátott magához rántott szorosan, és csak tartott a karjaiban, csendben, percekig. Majd sikerült kibontakoznom az ölelésből és végre én is ránézhettem. Bár ne tettem volna. Szavakkal nem lehet leírni azt a mélységes aggodalmat, amit a szemében láttam. Hátrébb léptem, részben mert megrémültem a tekintetétől, részben mert utat szeretem volna engedni neki, hogy bejöhessen. Ahogy bejött a lakásba láttam, ahogy remeg a keze és még mindig kapkodja a levegőt.
- Erik én gyorsan felkapok valami ruhát! De nem válaszolt, abban is kételkedem egyáltalán hallotta e. Én bemenekültem a hálószobámba és kerestem valami ruhát. Mire elég bátor voltam, hogy ismét kijöjjek friss kávé illatát éreztem. Ez jó jelnek véltem így kicsit bátrabban jöttem ki. Erik épp kávét töltött két csészébe majd megfordult és az egyiket a kezembe adta. Szavak nélkül mentünk ki a teraszra, majd leültünk a megszokott helyünkre. Cigivel kínált, elfogadtam. Így csendben szívtuk el a ciginket, közben a kávénk is elfogyott, bementem hát hogy újra töltsem a csészéket. Ő is feketén itta akárcsak én. Mire vissza értem egy újabb szál cigi várt az asztalon mellette az öngyújtója, amit még tőlem kapott a születésnapjára. Ismét rágyújtottam. Éreztem a csendes késztetés, hogy mondjak valamit, adjak magyarázatott a történtekre. És szívesen meg is tettem volna, ha akár csak halvány sejtésem is lett volna, róla mit mondjak.
- Kérlek, mondd el, hogy mi történt! A hangjában nyoma sem volt haragnak vagy dühnek, egyszerűen csak megtört volt. És azt hiszem ez volt a legrosszabb, ami csak történhetett. Elképzelhetetlenek tűnt, hogy a képébe hazudjak, de az igazat sem mondhattam hisz az lehetetlen lett volna.
- Erik, én… Nem tudom, mit mondjak! – elcsuklott a hangom.
- Nézz a szemembe! – felnézetem, bele azokba az ismerős, gyönyörű kék szemekbe. – Nem fogod elmondani, igaz? – és most harag villant a szemében.
Megráztam a fejem.
- Van fogalmad róla, hogy mennyit aggódtam, aggódtunk? Hogy mennyit kerestünk? Egyáltalán merre voltál? És miért nem hívtál legalább fel?
Nem tudtam erre mit válaszoljak, így csak hagytam, hogy egy könnycsepp gördüljön le az arcomon.
- Ness ha miattam mentél el… én. – De nem hagytam, hogy befejezze, az, ha rám haragszik rendben van, fájna… de hogy magát okolja, na, nem azt nem hagyhatom.
- Nem miattad volt!
- De mikor kiugrottál az ablakon… az biztos, hogy, hogy miattam volt! – nézett a szemembe. És itt volt az a pillanat, amikor rádöbbentem mennyire ostoba gondolat volt az, hogy én emberekkel éljek együtt. Hogy mennyire naiv voltam, nem csak magam miatt, hanem azok miatt az emberek miatt is… hiszen nekik is fájdalmat okoztam. És végre rádöbbentem mit kell tennem. Hazudnom!
- Nem, te nem tehetsz semmiről. – meg kellett köszörülnöm a torkom. – Én vagyok a hibás. Azt hittem túl vagyok az előző kapcsolatomon. És úgy gondoltam veled majd újra tudom kezdeni… De tévedtem, nem vagyok rá képes! – hullottak a könnyeim, nem azért mert igaz, amit mondtam, hanem mert fáj, hogy hazudnom kell neki. Hogy nem vallhatom be őszintén hogy az ő érdekében rohantam el, és hogy aztán egy hülye vámpír elrabolt… Annyira, de annyira rosszul voltam ettől az egésztől. Mégis tudtam, hogy fog majd rá hatni a kis beismerésem. Megértő lesz és kedves, még azt is fel fogja ajánlani, hogy legyünk csak barátok. És ezt nem a képességem által tudtam ilyen biztosra, hanem mert ez is az egyik olyan tulajdonsága volt, ami miatt beleszerettem.
- Ness, ezért nem kellet volna majd egy hónapra elmenned. Elég lett volna, ha csak elmondod úgy, mint most. Én megértettelek és elfogadom. Hát ennyire nem ismersz?
Ismét rágyújtottunk. Szélcsend volt, a füst miután elhagyta a szánkat még hosszan gomolygott előttünk. Egyetlen szó volt, csupán amit mondhattam.
- Sajnálom!
- Én is!
Ennyiben maradtunk, sokáig ültünk még kint. Végig néztük, ahogy lemegy a nap, bár a gondolataink oly messze jártak, hogy szinte semmit nem láttunk az amúgy gyönyörű jelenségből.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy menjek. –állt fel.
- Kikísérlek.
Már az ajtónál jártunk mikor ismét megszólalt.
- A többieknek nem mondtam el semmit abból, ami ott történt. – nem néz a szemembe, és ez fáj, nagyon. –Csak azért mondom, hogy ha nem akarsz mindent elmesélni a többieknek, akkor nyugodtan mond csak azt, hogy a családodhoz kellett haza menned vagy valami…
- Oké, köszönöm.
- Szia! – kinyitotta az ajtót és kiment.
Én pedig összeomlottam és sírtam, pont, mint egy gyerek, pont, mint egy másik hasonló esetnél…
