Az élet család nélkül. 13.fejezet.

Sziasztok, Ez egy szülinapi ajándék tőlem, nektek! Remélem tetszeni fog... :) Puszika:Rosalye

Az élet család nélkül

13. fejezet.

Egy ismeretlen…

Nessie szemszöge:
Csak futottam és futottam, fogalmam sem volt merre járok, vagy, hogy mióta menekülök… Miután elmenekültem, szinte azonnal rátaláltam egy csapat legelő állatra és kioltottam a torkomban égi lángokat. De ez mégsem volt elég, pánikba estem, féltem, a gondolataim rendezetlenül kavarogtak. Nem tudtam elválasztani a valóságot a képzelettől. Rettegek, hogy tettem valamit Erikkel vagy a többiekkel, vagy bármelyik másik emberrel… A könnyeim megállíthatatlanul folytak, haza akarok menni… Haza… anyához és apához. Haza Carlisle –hoz és Esme –hez… Haza… Összerogytam, a lábaim nem bírták tovább a futást, ami tudom, hogy jelent valamit, de nem tudok gondolkodni… elnyel a sötétség!

Erik szemszöge:
Három nap, ennyi telt el mióta eltűnt, ő. Se a kocsiját se semmilyen cuccát nem vitte el. A telefonja is ott volt ahol hagyta, és tudom, hogy nem szabadott volna, de másnap belenéztem, hátha találok valakit, akit felhívatnék, hogy ott van e? Vagy csak nem tudom… minden esetre nem jártam sikerrel, a bandában lévők számán kívül csak pár titkosított számot találtam, amivel nem tudtam mit kezdeni. Másnap eljöttünk a nyaralótól, egyrészt abban a reményben, hogy valahogy haza ment és majd ott találom a lakásán, másrészt pedig mert kezdődött a suli és muszáj voltunk vissza menni. Ahogy megérkeztünk egyből a lakására mentem, de üres volt. Aggódóm hogy vajon mi történhetett vele… vajon hol van?

Nessie szemszöge:
Fáj a fejem! Mi a retkes picsát csináltam, hogy fáj a fejem? És mégis hol a francba vagyok? És miért van ilyen kurva hideg?
- Oh, úgy tűnik, végre magadhoz térsz! – vízhangzott egy erősen rekedtes férfihang, na, nem a cigitől vagy ilyesmitől volt rekedtes nem sokkal, inkább mert cseszik használni. Ez a hang valaki olyané, aki nem sokat szokott beszélni, ebből pedig egyesesen következik, hogy tuttira nem ismerem.
- Ja, vagyok. De megmondanád ki a faszom vagy te? És mivel feltételezem te hoztál ide, arról is kinyöghetnél pár infót, hogy miért fáj a fejem, és hogy hol a gecibe vagyok?! – a hideg érzetemre felesleges lett volna rákérdeznem, mert közben rájöttem, hogy vasszeg az, az oka hogy még mindig csak az köntös van rajtam, amit siettemben felkaptam mikor elrohantam Eriktől. Jaj, Erik… vajon mit gondol most rólam?
- Mindig is érdekesnek találtam, ahogy kifejezed magad. A szavak, amiket használsz… - Lépet előrébb az ismeretlen csávóka. Igyekeztem a gyér fény ellenére is kellőképp megfigyelni a környezetem. Valamiféle barlangba voltunk, éreztem a víz szagát, tehát valahol az is van, nem kizárt, hogy esetleg az vájta ki a barlangot, hogy én milyen egy lángelme vagyok. Az a kevéske kis fény a jobb oldalamról jött bár épp csak annyi hogy ki tudjam venni a közeledő alak körvonalát, kicsit olyan is volt az egész, mint egy jól megtervezet előadás, vagy koppintott egy horror filmből. Akárhogy is engem nem nagyon ijesztett halálra… Az alak magas volt, nagyon magas, simán verte Emmett-et. Pedig ő se kis darab. A bőven két méter feletti magassághoz dukált a hatalmas váll, és persze egyértelműen vámpír volt. De nem mostani kiadás az tutti. Egyre közelebb ért én pedig ráébredtem, hogy nem vagyok megkötözve és az égvilágon nincs semmi bajom, szóval akár fel is kelhetnék a rohadt padlóról. Mire felálltam már pont a fényben állt. Mondom én, hogy jól meg van ez tervezve. Sajnos hiába állt a fényben nem csillogott így biztos, hogy nem napfény. Pedig eddig abban reménykedtem, hogy akkor arra van a kijárat így azonban nem lehetek biztos benne. A picsába! Viszont így végre megtekinthettem az ismeretlen arcát. A szemei a legmélyebb vörösek, amelyeket csak valaha láttam. Az állkapcsa merev, az orra egyenes, a szájában ott bujkált az érzékiség, de a katonás erő, amivel összeszorította elrontotta az összhatást. De a haja hosszú volt, és az éjnél is feketébb teljesen szögegyesen. Az illata pedig az erős fűszerek és a hideg sós óceán keveréke.
- Na, ne beszél itt hülyeségeket. Nem ismersz. Honnan is tudnál hát rólam bármit!
- Hidd el, hogy ismerlek! – most hogy már jobban figyeltem a beszédén is érezhető volt, hogy a mai angol nem az anya nyelve, sőt ő az angol olyan nyelvjárásait is merheti, amikről én még csak nem is tudok. Ez az, ami mindig megigéz az öreg vámpírokban, az a rengeteg tudás és élmény, aminek ők részesei… és ez a vámpír talán a legidősebb, akivel valaha eddig összehozott a sors. Úgy döntöttem kivételesen nem leszek akkora ökör, mint szoktam és egy kicsit visszább veszek magamból. Már amennyire ez nálam lehetséges.
- Hát akkor esetleg elmondanád a neved. Tudod az úgy elég gáz, ha te mindent tudsz rólam meg, ismersz én meg csak azt sem hogy, hogy hívnak. – a kedvességbe se haltak még bele, igaz?
- Bocsáss meg. – kapott kicsit észbe. – De régen nem volt már vendégem hogy úgy mondjam. A nevem Konstantin. – hajolt meg előttem nagy gálánsan.
- Örvendek! Az én nevem…
- Renesmee Cullen vagy Isabella Masen, bár leginkább csak Nessie újabban Ness. Köszönöm a bókot, de a te nevednél szebb és különlegesebb nincs a világon. Igazándiból tutti belepirultam volna ebbe, de nem most. Most max csak a dühtől lehettem volna vörös. Nagyon utálom, ha helyettem beszélnek. Köszönöm nekem is van szám a legtöbb ember szerint túl nagy is, majd én dumálok, ha akarok…
- Hát kösz! Klassz hogy ezt így megbeszéltük. Egy élmény volt veled. De most adiós! – indultam a fény felé, remélve hogy arra van a kijárat! De ahogy azt sejtem nem hagyta csak úgy, hogy elmenjek.
- Még is hová akarsz menni? – Állt elém.
- Szerinted? Ki innen! – vágtam hozzá.
- Miért?
- Komolyan ilyen hülye vagy? Naná hogy el akarok menni, amikor ilyen egy tuskó vagy meg nem ismerlek, plusz vannak dolgok, amiket el kell intéznem. Szóval menj arrébb és engedj ki!
- Bocsáss meg, ha megbántottalak. Nem állt szándékomban.
- Leszarom, hogy mi állt szándékodban. Inkább menj arrébb.
- De hisz azt sem tudod hol vagy! – nézet rám, kb úgy mintha egy agyalágyult hülye lennék. Vagy mint egy rovar, amit épp tanulmányoz… melyik is rosszabb?
- Jó akkor mond, meg hol vagyok!
- A barlangomban.
- Azta ezt én is kitaláltam, de amúgy hol? – sóhajtottam. Fáradt vagyok én még ehhez.
- Portugáliában, az atlanti óceán partján!
- Basszus! – Hát akkor ezért rogytam össze, és vagyok fáradt. Kicsit sokat mentem. Mert bár félig vámpír vagyok, azért az erőm bőven nem olyan nagy, mint egy rendes vámpírnak. Bár Carlisle szerint, majd ahogy egyre idősebb leszek ez is változni fog. – Na, mindegy. Megmondanád, hogy mennyi ideje vagyok itt?
- Úgy egy napja. Mikor megtaláltalak teljesen ki voltál merülve. És nem voltál eszméletednél. Így ide hoztalak. Azonnal tudtam, hogy ki vagy! – mosolyodott kicsit el, ami amúgy nem is állt neki rosszul, az viszont nagyon is rossz volt, hogy ennyi ideig ki voltam ütve.
- Kurva élet! Hát köszönöm, hogy biztonságos helyre hoztál!
- Ugyan tudtam, hogy mit tenne a családod, ha valami bajod esne!
- Ja, persze! – hagytam ezt inkább rá. A családom! Na, ja, csak előbb engem is kifiléznének aztán meg ezt a csávót is!
- Akkor most hova akarsz menni?
- El! Vissza oda ahonnan jöttem. Sok dolgom van még. Szóval sajnálom, még egyszer örültem, és köszi. De megtennéd, hogy kivezetsz a barlangból?
- Hát rendben. Gyere! – indult meg. Jó egy mérföldet mentünk már mire megéreztem az éjszaka illatát és meghallottam az óceán moraját. Mikor kiértünk elképesztő látvány fogadott. Persze telihold volt csak az én kedvemért, így tökéletesen láttam a környezetem. Egy kellemes szél fuvallat azonban ráébresztett, hogy még mindig a fekete selyem köntösöm van rajtam, se több, ami elég kényelmetlen érzés. Hisz ha azt vesszük, majdnem meztelen vagyok…